«

»

ápr 11

Vácrátóti séta

Beszámoló a rátóti botkertben tett sétánk emlékére

Szilágyi Artúr ujjából

 

Mottó

“Köszi Robi, tényleg jó volt. Csodállak a botanikai műveltséged és a az Arborétummal kapcsolatos instant tárgyi tudásod miatt, továbbá, hogy türelemmel viseltettél laikus társaid irányában. Remélem ízlett a sör.”

/Ismeretlen középkori szerző/

 

A később varázsosnak bizonyuló látogatásra bicajjal érkeztem. Lehet, hogy amúgy is erre kerekeztem volna, meg aztán kell az edzés is, és gondoltam, most ingyen kipipálhatom a Vácrátóti Arborétumot is, mint érdekességet. A csapat buszos különítménye 10 perccel később indult el a kollégium elől, mint én, és 25 perccel később érkezett meg Vácrátótra. Azzal együtt, hogy “olajcsere” és egy pohár házi meggysör érdekében ötpercnyi késést halmoztam fel Veresegyházon. Bicaj – busz 1:0. Ha 20 km-en fél órát verek a tömegközlekedésre, akkor könnyen belátható, hogy 960 km kerékpározás után kerek 24 órával lennék a jövőben a buszozókhoz képest – 6-7000 km után pedig sms-ben elküdeném nekik a jövő heti lottó nyerőszámokat.

Ügyeltem, hogy Veresegyházon megfelelő mennyiségű házi sört vételezzek elvitelre. Azoknak, akik most azt mondják, hogy “ahá, ez volt hát a kiruccanás igazi célja”, nekik üzenem, hogy nem vagyok az a nagy piás, és nem is csípem, ha valaki ezzel macsóskodik, csak az események érzékletes bemutatása végett adnám hozzá ezt a részletet.

Na de vissza a témához. A hangzavarból ítélve a Kert mind a 62 madárfaja egyszerre próbálta meg a fészekrakás és párkeresés – embereknél éveket igénybe vevő – kemény melóját letudni a nap végére. A lusta tavaszi nap fényében hormonkodó zsezsgésben felfedezni véltem a híres láncfűrész-utánzó madarat is, de aztán kiderült, hogy tényleg láncfűrészelt valaki. Azért két percig boldog voltam ettől.

A vácrátóti látogatás életem egyik legszebb élménye volt és még sokáig emlékezni fogok erre a szép napra. Igaz, a szépséges szende szüzek – Viki, Niki, Hella; humoros helyre huszárok – Frédi, Robi, valamint a Sör társasága már a nulladik másodperctől a kirándulás génkészletébe (?!) kódolta a kacajt, mókát, és önfeledt zsivajt. Bónuszként magára hagyott, borostás, karikás szemű latin nyelvtudásom is elkezdett feltápászkodni a pocsolyából.

Itt akár be is fejezhetném ezt a beszámolót, de még egy-két élmény kikívánkozik belőlem.

A lakonikusan üvegháznak hívott harmadidőszak-szimulátorban azt hiszem, minden három méternél alacsonyabb dinoszaurusz jól érezné magát: mocsári meleg és kihaltnak hitt, vagy másik bolygóról származó növények teremtették meg a Jurassic Park hangulatot.

A pénisz alakú, szőrös kaktusz nagy derültséget keltett, csak Frédi nem vette észre sokáig. Igaz, 65 millió éve még nem éltek emberek, szóval úgy helyes, hogyha megjegyezzük, hogy a mi péniszünk lett kaktusz alakú és nem fordítva.

A hosszú sétától, sörtől és a kajától elnehezedett tagokkal mágnesként kezdte vonzani tekintetünket egy szép délutáni napsütéses tisztás. Elméláztunk, hogy de jó lenne csak úgy bebújni egy fa alá és csak aludni az idillben másnap reggelig. Hosszas tanakodás után elvetettük az ötletet, mert a fák aljáig nagyon sok szép lila virág volt útközben, és úgy itéltük meg, hogy esetleges csörténk az ominózus fekhelyig körülbelül valamelyik oligarcha-politikusunk vagyonával felérő eszmei értékű védett növényt juttatna az örök vadnélküli mezőkre.

Megkímélésükért cserébe viszont máshol kegyetlenkedtünk: megcsonkítottunk néhány növényt, a házirend határozott tiltása ellenére. Mentségül szolgáljon, hogy a károkozás kifejezetten élelmezési szándékkal történt. A sóskaborbolya mellett a keresztesvirágúak ágyásánál sem lehetett ellenálni a csábításnak. A káposzta, kelbimbó, brokkoli, karfiol közös ősének egy levelét rágva elképzeltem, hogy ősember vagyok, egész nap paleo diétán.

A Rosaceae ágyásnál hosszabban időztem, nem a romantika miatt: ez a család kicsit olyan, mintha a családalapításba nem csak a postás, de a kéményseprő, a villanyóraleolvasó és a pizzafutár is besegített volna. Eddig is egy google keresésnyi távolságban volt az információ, hogy van rózsaféle tövis nélkül, van rózsaféle rózsa nélkül, sőt van rózsaféle minden olyan cucc nélkül, amitől bármilyen rózsára is emlékeztetne, de teljesen más volt ezeket tényleg egymás mellett látni. Nehezen befogadhatő, hogy a vérfű, kajszi, málna, ugarpalástfű, birs, és a pimpó valójában egymás közeli rokonai.

A tábla lényegretörően fogalmazza meg a sokféleséget:

     “ROSACEAE: lombhullató vagy örökzöld fák, cserjék vagy évelő lágy szárú növények.

A kertben egyébként fel-fel bukkan az alapító nemesi család egy-egy romizós céllal telepített kamu-idill felszerelése: mini-műbarlang, mini-műmalom, mini-műtó, mini-művölgy, mini-műminden. Néhány embernek ezek különösen tetszettek, bár én nem tartoztam közéjük. Például az egyik lány (a nevét személyiségi jogok miatt nem árulom el) majd minden ilyennél megjegyezte, hogy de jó lenne neki is egy hasonló. Szemmel láthatóan a korábban láncfűrészező melósokat sem hatotta meg túlzottan a dolog. Lehet, hogy már kiégtek, olyan sok romantika veszi őket körül. Én olyan érzéseket véltem arcukról leolvasni, hogy csak a műszak végére, és a 18.30-as focimeccs nézése közben elköltendő kőbányaira gondolnak már. Lehet, hogy ez csak saját egóm kivetülése volt rájuk. Mindenesetre, ha a botkertnek anyagi nehézségei lennének, tudnám javasolni salakmotor versenyek megrendezését, továbbá egy tavon úszó lótusz formájú mini-focistadiont, amelyben csak 120 cm-nél alacsonyabb emberek játszhatnak, illetve négykézláb bárki. Szentségtörés lenne? Igen, de sajnos láttunk már hasonlókat.