, 2021/11/22
Magyarország szántóterületének jelentős részén árvíz- és belvíz-problémákkal küzdenek a gazdálkodók. Pinke Zsolt és munkatársai modellezés segítségével gondolták újra a rendszert, hogy a jövőben mind gazdaságilag, mind ökológiailag fenntarthatóbb legyen hazánk vízgazdálkodása.
Napjaink egyik nagy hazai kihívása egy ökológiai és ökonómiai szempontból is fenntartható földhasználati rendszer kialakítása, minthogy szántóföldi állományunk harmada egykori ártereken fekszik és közel 50%-a hazánk legaszályosabb zónájában található. A gyenge agráralkalmasságú szántóföldi területeken kialakult válsághelyzet rendezésére és a krízis elmélyülésének megelőzésére irányuló döntéshozói igény világosan megjelenik a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás, a vidékfejlesztés és a vízpolitika hazai és nemzetközi dokumentumaiban.
Az egyre szélsőségesebbé váló csapadékviszonyok százmilliárdokban mérhető ár- és belvízvédelmi fejlesztéseket tesznek szükségessé. A finanszírozhatatlan mértékűvé duzzadt árvízvédelmi kiadások következtében Európa számos országában fordulnak az alacsony termőképességű egykori árterületek restaurációja felé.
Ezzel a problémakörrel foglalkozik egy magyar és dán tudósokból álló kutatócsoportnak az Ecosystem Services című, a szakterület egyik legtekintélyesebb lapjában közölt elemzése.
Vizsgálataik aláhúzzák, hogy a ma szántóföldi művelés alatt álló, belvíznek és aszálynak egyaránt leginkább kitett egykori árterek többségen a termésátlagok a legalacsonyabbak között vannak. Ezen gyenge agráralkalmasságú szántóföldek termelését ráadásul jelentős ár- és belvíz-védekezési költségek terhelik. Ezzel szemben a belvizes területek táji adottságaik miatt olyan potenciális természeti szolgáltatásokkal rendelkeznek, melyek a földhasználók és a közösség számára egyaránt hasznosak lehetnek.
A kvantitatív elemzés rámutat arra, hogy a gyenge agráralkalmasságú egykori árterek restaurációjával, azok víztározóként való használatával ár- és belvízvédelmi kiadások százmilliárdjai válhatnak megtakaríthatóvá. A vizsgálat számításba vette a belvizes szántóföldeket sújtó rendkívüli belvízvédelmi kiadásokat, becsülte az ártéri erdők szénmegkötő képességét és az egykori ártereken folytatott jelenlegi földhasználatok (szántó, erdő, gyümölcsös, halastó) jövedelmezőségét is.
Mindezek alapján az agroökológiai adottságok, környezeti védettség és belvíznek való kitettség kategóriáinak kombinációival javaslatot tett egy vízvisszatartási zónarendszer kialakítására a Tiszántúlon elterülő közel 1000 km2-nyi területen. A gyenge vagy közepes agrökológiai adottságú, belvíznek kitett és erdőtelepítésre alkalmas területek kombinációjával egy olyan vízvisszatartási zónát sikerült lehatárolni, ahol a vízvisszatartás megvalósításával és egyéb ökoszisztéma-szolgáltatásokat is integráló erdőtelepítési és -fenntartási támogatások kialakításával jelentős mértékben növelhető a fátlan táj rendkívül alacsony (< 4%) erdősültsége és csökkenthető a válságos helyzetű növénytermesztők száma.
A szerzők következtetése szerint a belvizes területeken ideiglenes vízborítást engedve nemcsak az árvíz- és természetvédelmi célok érhetők el gazdasági értelemben is fenntartható módon, de a további ökoszisztéma-szolgáltatások (aszályvédelem, élelmiszer-termelés, szénmegkötés, víztisztítás stb.) értéke révén az ilyen művelésmódok sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetnek, mint a jelenlegi szántóföldi termelés fenntartása.